Liptói Havasok 1999.
(1999.01.02-07.)

Maku László
Orosi Zoltán
Papp Sándor

Még tavaly szólt Zoli, hogy menni szeretne a Liptói-Havasokba, melyre én (kárára) azonnal igent mondtam. Az igazi készülõdés csak decemberben kezdõdött. Ez abból állt, hogy Zoli összeállította a kajarendet, valamint a hiányos felszerelésemet kiegészítette Döme cuccaiból + egy jégcsákányt szerzett Zóka Danitól.
December 28-án összejöttünk, megbeszéltük a kaja- és menetrendet. A kaja persze kevés volt, amit Zoli tervezett, tehát kiegészítettük (utólag kiderült, hogy jobb lett volna a ‘profira’ hallgatni és kevesebbet vinni).

1-én este elmentem Zoliékhoz és összepakoltunk. Vagyis minden étkezhez bezacskóztuk a kaját. Ez nagyon hasznos, mert reggeli és vacsora készítéskor nem kellett összeszedegetni az alkatrészeket, meg kisebb helyet is foglalt el így. Szétosztottuk a közös cuccokat és alvás.
2-án reggel 8 órakor indultunk Sanyi autójával. Cél Hutti vagy Podbanszkó. Liptószentmiklósig minden simán ment. Itt megnéztük a menetrendet. Valószínuleg egy kínai menetrendbol sem sütöttünk volna ki többet, így elovettem Szlovák tudományomat - mert a többiek azt hitték, hogy tudok Szlovákul - (proszim, pívo, ano zasztávka, autobuszova, meglakola, bekopoga) és próbáltam megkérdezni megy-e még busz Hutti-ba. Egy sofor (mint kiderült inkább fosor) megnézte a menetrendet és kissé bizonytalanul, de rábökött egy idopontra : EZ MEGY. Nagyon örültünk, mert addig volt még vagy 4 óránk. Sikerült a kocsinak parkolót találni, összeszedtük magunkat és kimentünk a buszovához. A busz nem ment. Sebaj, két óra múlva is van egy talán induló busz. Várunk...várunk...várunk. Jön egy szorös, hátizsákos srác és félénken megszólít minket. Persze nem beszéli a NAGYMAGYARORSZÁG anyanyelvét, tehát próbálunk értelmesen nézni és két kezünket messze tárni egymástól. Ez hat. Gyors nyelvváltás. Német? Mi nem. Angol? O egy kicsit. OK. Az o angoltudása majdnem annyi, mint az én szlovákom, de egy kis pantomimme megy az eszmecsere. -Most jött le a hagyrol. -Mi most megyünk a hegyre. Erre egy kis ravaszsággal a szemében boldogan mosolyog. Legszebb öröm a káröröm. Ömlik belole a sok jó hír: iszonyú szél, pocsék ido. Egyik nap megmászott két hegyet és délben lefeküdt. Persze persze, a lusta Szlovák. De ez sem volt igaz, mert Cseh.
Szóval bizakodva vártuk a buszt tovább. NEM INDULT!!!!!! A szlovák közlekedés hétvégén katasztrofális, erre készülni kell. Újabb tanakodás, Hutti vagy Podbanszkó jobb hely a kocsinak? Az utóbbi mellet döntöttünk ,mert mégis csak jobb, ha végén ott lesz a kocsi. Újabb menetrendszemle. Ez a terv is kivitelezhetetlennek tunt mert nincs busz reggel, így csak Pribilináig mentünk. Egy szálloda parkolójában hagytuk az autót, éjszakánként 50 Sk-ér. Ellenorizzük a felszerelést : fogkefe, fogkrém, bunkófon OK. mehetünk. Reggel még valamiér vissza kellett menni az autóhoz, ahol is kiderült, hogy Sanyinak az egész heti hidegkajája ott maradt. Ez azt jelenti, hogy reggel és este közösen fozünk, napközben viszont mindenki a sajátját eszi.
9 órakor már Huttiban voltunk és végre megkezdhettük a várva várt szabadságunkat. Az egész éves hajtás után végre egy kis kikapcsolódás. Az út eleje eroteljesen emelkedik egy fenyvesben, így gyorsan lekerül minden, csak egy póló marad, no meg a nadrágok, bár szerintem a zsákokat kellett volna levetni egy jó mély szakadékba. Az erdohatárt elhagyva a derékfájáson kívül a szél is belénknyilalt. Elso csúcsunk a SIVY (1804) lábánál már helyes kis köd, hódara és szélvihar fogadott minket. Egy méterrol kiabálva egymásnak tanakodtunk, hogy vajon miféle szélrol beszélt az a gyerek? A csúcsra finom kis Kalocsai csipke vezetett. Rájöttem milyen jó a vakoknak, nincs tériszonyuk. Szóval próbáltam ahhoz a bizonyos lapos csípós állathoz hasonlóan lapostetuként közlekedni, csak én menet közben is szívtam, mint az a bizonyos csíkos állat, a torkosborz. Lefelé indulva megszólalt az adrenalin és felvettük a hágóvasat - életemben eloször - egy 500 m-es hólejto tetején. Jó lett volna gyakorolni a hágóvassal való járást, mert eleinte veszélyesebb volt, mint hasznos, de túléltem. Du. 3 órakor értünk a PÁLENICA (1570) nyeregbe, mely napunk végét jelentette azért is, mert kész sátorhelyet találtunk. Mélyedés vájva a hóba, körülötte hókockákból fal, hasonlóan egy készülo hókunyhóhoz. Mivel ebben a felállásban még sosem voltunk együtt, megkezdodött az összeszokás. Sátorállítás, zsákok helyének kialakítása, hógyujtés fozéshez, stb. Sötétedésre már a gemmában (sátorban) kucorogtunk és készülodtünk a fozéshez akkora helyen, ahol egy kukacnak is klausztrofóbiája lett volna. Fejedelmi vacsorának néztünk elébe : zöldségleves cérnametélttel (nem rossz), másodiknak szójás rizs (otthon a disznónknak ettol lett hasmenése) nekem csak hányingerem volt, végül jött a tí (tea). No majdnem ez a tea jelentette a túra végét. Mi Sanyival még nem vagyunk teljesen átállva a hajléktalan életre, és el akartuk mosni a moslékos edényt, mi több melegített vízzel és nem hóval, ami Zolinak hanyatt-homlok az elvei ellen van. Sok lúd igénytelent gyõz, ezért - persze a rossz idõre fogva - elkezdte tervezgetni a másnapi lemenetelt. 9-kor már aludtunk (?) is. Éjszaka kaptunk finom szelet, havat meg csillagos eget. [ez A Hegy.] 4-kor csörög a kvarcóra, „Még 10 percet aludjunk”. Legközelebb 6.50-kor érdeklodik Sanyi az idõ iránt. Kinézünk a sátorból és eláll a lélegzetünk. Nem az a csoda amit annak idején hat nap alatt teremtettek, hanem amit most látunk. Napfelkelte a hegyen. Aranyban úsznak a csúcsok, elkápráztat minket a Magas Tátra hegytengere. Próbálok a nyári túrák alapján visszaemlékezni a csúcsokra, de hátulról nehéz. Talán a Rysy két mellét vélem felismerni (Ugye amelyik nõvel ennyit szenvedtünk, nehéz elfelejteni.). Meg a fickósan meredezo Krivánt. Visszafordulás elfelejtve. 9.15-kor ismét úton vagyunk. A BRESTOVÁt gyorsan elértük, de csak innen kezdõdik az igazi hegymászás. Jöhet a hágóvas, jégcsákány. Hópárkányon, sziklák között haladunk, néhol gyenge sziklamászás is tarkítja utunkat. Egy helyen láncos szakaszon haladunk át, ahol Sanyinak eszébe jut, hogy fényképezne, de kifogyott a film. Csere. Persze beleszakadt és ugrott az összes kép. A helyzet pikantériája, hogy mindezt egy 500 m-es szakadék feletti 50 cm-es sziklapárkányon tette biztosítás nélkül. Végre átléptük a 2000-et és felértünk a SALATINra (2047.6). A SPÁLENA (2083.3) elõtt kihasználva a csodás meleget, deréktól felfelé megmosakodtam. Nem mintha számított volna, mert 10 perc múlva ismét érezhetõ volt a Hajléktalan-parfüm. Napi utolsó csúcsunk. a , PACHOL’A (2166.8), okozott némi problémát, de legyõztük. A BANíKOVSKÉ nyeregben ismét kész sátorhely várt minket. Egyébként jó sátorhelyek vannak még a Salatinon és a Spálena elõtt. Az esti készülõdés már olajozottan megy. Mire a fõzéshez látunk, már fáj a szemem, hányingerem van, vacsorázni sem birok. Lehet, hogy napszúrás, de a magasság is okozhatta, vagy a huzatos szél. Éjszaka esett az esõ. Most bezzeg felkelünk hajnali 4-kor. Kilenc órától percenként nézzük az órát, számoljuk a kockákat a sátoron. Sanyi úgy izeg-mozog, mint egy bolhás kutya. Nagyon rosszul bírja a várakozást, mert nem mehetünk tovább, várunk egy napot. Ha nem javul az idõ holnap lemegyünk, egyeztünk meg. A sátorban idõnként ennyit hallani: „Hoppá”-szólt Sanyi és pár perc múlva ismét hányingerem van... Ez az amihez nem lehet aklimatizálódni!
Fontolgatjuk a lemenetelt, de az elõzõ napi szép idõ még élteti a reményt, de ekkor jön a XXI. Század. Egy telefon haza, mit mond a meteorológia. TV bekapcs, teletext, öt perc múlva jön a hír: Európa szerte köd és meleg. Sebaj, itt javulni fog. És délután 3-ra kisüt a nap. Újból megmásszuk a Pachol’at, ahol "pozor" kép tárul elénk, készül is néhány naplemente-fotó és jöhet a jól megérdemelt vacsora. És reggelre kisüt a nap. Ez iszonyú!!!M!! Eszünkbe jut Shakespeare: „Menni, vagy nem menni!?!” (bár a sekszpírt tegnap este nem csomagoltuk be, így ma már kézzel töröljük a ...). A hó fele két nap alatt felére apadt és semmit nem tart, 50 km/h - s szél, de a nap süt. Megpróbálunk tovább menni, ami 50 méter után kudarcba fullad. Túl nagy a szél és nem tart a hó, irány haza!
Ami ez után következett, kívánom minden öngyilkos jelöltnek. 3 km / 4óra sebességgel robogtunk lefelé. Az út eleje fincsi 30-50 fokos hófal. Néhol olvadt, néhol jégpáncél van a tetején, kiszámíthatatlan mikor süllyedünk derékig. Ilyenkor csavargat a zsák, esetleg fejjel elore belenyom a hóba és komoly hasizomgyakorlatot jelent felállni. Kisebb lejtokön fenéken csúsztunk és kipróbáltuk a jégcsákánnyal való megállást, meg haladni is jobban lehetett így. Végre elértük a völgyet, benne egy patakkal. Megpróbáltunk a köveken haladni, tehát tíz perc múlva megteltek a bakancsok és már csak a zacskókban lévo cuccok maradtak szárazon. Néhol medencéket alakított ki a patak, néhol nem olvadt le a hó, ekkor kimentünk a hóba. Csak derékig ért, amiben ha valaki már próbált járni, tudja mit jelent. Én 6-7 km/h -ra vagyok beállva, ami itt 6-7 lépés / percre csökkent. Elkezdtem gondolkodni az élet értelmén, és hogy mi van még az életben amiért érdemes ezt folytatni. Végül Zolinak eszébe jutott, hogy itt jelzésnek kellene lennie, de a patakban nem mehet, tehát menjünk fel a fenyvesbe, ami 100 méterre volt tolünk. Fél óra múlva ott voltunk, meg a jelzés is. No innen jött a fekete leves utáni fekete fõzelék: egy óra elmúlt és még hátra volt 25 km. Ez zsákkal rázós lett volna, inkább beraktuk a bokrokba és ‘üresen’ mentünk Pribilinába a kocsihoz. Átautóztunk Jalovecbe és fél óra sétával a kocsiban volt minden.

és ET HAZA...